Tudtam, hogy mindig is kulturális antropológusnak kellett volna mennem: mindig érdeklődve figyelem, hogyan formálja az ember magát és a környezetét bizonyos stimulusok hatására. Hívhatjuk akár evolúciós adaptációnak, mindenesetre a jelenség megfigyelhető a divatban is; ahogy a húszas évek válságára reagálva visszatértek a hosszú szoknyák, hogy elrejtsék az immár selyemharisnyátlan lábakat, ahogy a világháború utáni alapanyag-hiányban új – takarékosabb - szabásvonalak keltek életre... Trendkutatók szerint a női cipők sarkának magassága is egyfajta mutató: minél stabilabb a gazdaság, annál laposabb a cipősarok. A high fashion kifutókon 2009-ben láthattuk a legmagasabb sarkakat – reflektálva a recesszió mélységére.

Saját példámon is észrevettem, mennyire követi le a ruhatáram az élethelyzet-változásaimat. Amikor kiköltöztünk az agglomerációba, bénultan bámultam a murvás utat a száz pár magassarkúmmal, és éreztem, hogy itt a vége. Első lányom születése után csak álltam a szekrény előtt, és szinte arculcsapott a felismerés, hogy ezeket a ruhákat egyszerűen nem tudom viselni. Képtelen voltam felvenni őket, és nem azért, mert nem fértem beléjük (na jó, volt azért ilyen is), de olyan elementáris változás volt a gyermekem születése, hogy úgy éreztem, ez a ruhatár egy másik élethez tartozik.

Egészen biztos vagyok benne, hogy sokan ugyanígy élték meg a márciusi koronavírus-korlátozásokat is. Ráadásul előtérbe kerültek a zero feel melltartók, a home office és videomeetingek elterjedésével pedig egyre többen váltottak kényelmesebb nadrágokra, cipőkre, leggingsre. Kiöltözésre legfeljebb a szemétlevitel adott okot, ahogy azt az ausztrálok példája is mutatta. Mivel most is ez vár ránk, kíváncsian figyelem a változásokat...